Sally~4 nappal korábban
A cipzár halkan berreg, ahogy végigvezetem a bőröndöm
oldalán, majd felegyenesedem, és csípőre tett kézzel méregetem a jószágot. A
gondolataim közt végigpereg a lista. Mindent betettem? Semmit sem hagytam ki?
Sóhajtok, majd megragadom a fogantyúnál fogva. Felesleges ezen
aggodalmaskodnom, hiszen úgysem fér már bele semmi. Így is imádkoznom kell,
hogy sehol se repedjen szét a varrás. David drága, meg fogsz ölni. Mert hogy én
nem fogom ezt a böhöm holmit cipelni, az tuti. A férfi legyen férfi a háznál.
Lehúzom a bőröndöm az ágyról, és hangosan felnyögök, ahogy
egész súlya lerántja a kezem. Végigcipelem a kis folyosón, majd lépcsőfokról
lépcsőfokra küzdök vele a földszintig.
- Azt hittem, sohasem készülsz el- jegyzi meg féloldalas
mosollyal David. Lopva felé nézek, és kinyújtom rá a nyelvem.
- Talán ha segítettél volna a helyett, hogy szexin támasztod
az ajtófélfát…- Nem fejezem be a mondatot, inkább fogamat összeszorítva,
szemöldök ráncolva utolsót emelek a bőröndön és az ajtóig cipelem. A fal mellé
állítom, majd felemelkedem, és csípőre tett kézzel nézek David szemébe.
- Ó, te szexinek neveztél?- kérdi, és a cuki mosoly valahogy
kaján vigyorrá változik.
- Csak füllentettem- legyintek, közelebb lépek, és
hozzásimulok. Lágyan megcsókoljuk egymást, aztán a szemébe nézek és a
lehető legkomolyabb hangot megütve folytatom a mondandóm. - Még szexisebb
lennél, ha mindezt az inged nélkül tetted volna…
***
Az ajtó kinyílik, kíváncsian kukkantok be a szobába. Egy
rövid, tétova lépéssel beljebb megyek, közben tekintetemmel végigtapogatom a
szoba minden szegletét.
- Mi lenne, ha nem torpannál meg az ajtóban, és beengednél?-
mordul fel David mögöttem. Megszeppenve állok arrébb. Ő behozza a bőröndöket és
lepakolja őket a hatalmas lakosztály baloldalsó szárnyában, a franciaágy
mellé. Mélyet sóhajtok és követem.
- Olyan szép itt!- Végighúzom a kezem Dave hátán,
ő átfonja karjával a derekam. - Mit csinálunk először?- kérdem izgatottan.
- Amit csak szeretnél. Kezdve azzal, hogy én megmosom a
kezem.
Felkuncogok. Minden pillanattal csak gyűl bennem az
izgatottság megannyi szikrája. Megérkeztünk, és miénk a következő hat nap. Csak
a miénk. Kettesben a földi paradicsomban. Ha ez igaz… és nem csak egy álom…
- Akkor egy percet sem vesztegethetünk!- fejezem be a gondolatomat hangosan, hatalmas vigyorral az arcomon. David a szemét forgatja és elindul
megkeresni a mosdót. – Először… először fürödjünk! Érezni akarom az óceánt
végigfolyni a lábujjaim közt!- A bőröndömhöz nyúlok, felemelem az ágyra. –
Istenem, ez de nehéz! Ó, basszus, hány kiló lehet?- Gyors mozdulatokkal
kinyitom, majd elkezdem feltúrni.
David megjelenik az ajtóban. - Ó igen, tudom! Én cipeltem.
- Megvannak! – Kiemelem a kis táskát a nagy bőröndből,
kicipzárazom és kiborítom a tartalmát. - Szóval. Azt szeretném kérdezni, hogy
melyiket viseljem először? A pirosat- felemelem az említett bikinit,- vagy a
zöldet? De ha szívesebben látnál ilyen szexi egyrészesbe, van ez a csíkos, meg
hoztam még egy narancssárgát, csak azt még nem találtam meg. - Beletúrok a
fürdőruhakupacba, majd kiemelem a narancssárga darabot. – Áá, mégis… - Pár
pillanatig gyönyörködöm a gyűjteményemben, majd David felé pillantok. - Szóval?
Mit gondolsz?- A kezét összefonta a mellkasán, a homlokát ráncok barázdálják,
arcán egy világ fájdalma fedezhető fel. Elszontyolodom kissé. - Mi a baj?-
kérdem ártatlanul. - Valami csacsiságot mondtam?
Mélyet sóhajt, majd közelebb jön, szemét végig a rendetlen
kupacon tartva. – Kérlek, mond, hogy ez csak vicc.
- Mire gondolsz? Nem értelek.
- Komolyan a nyolcvan féle fürdőruhád miatt szakadt le a
kezem? Hat napra jöttük, Sally! Mit hoztál még? Negyven nadrágot meg téli
kabátot, hátha közbe jön egy gyors jégkorszak?
- Nem értelek. Mi a baj?
David mély lélegzetet vesz, és meglepően higgadtan,
kimérten, csöndesen suttog. - Azt hittem, azért jöttünk, hogy együtt legyünk.
Nem gondoltam, hogy ez a parádézásról fog szólni.
Elkomorodva sandítok a kezemben kétségbeesetten szorongatott
ruhadarabra. – Félreértesz, Dave. Én csak szeretnék megfelelni neked. Szeretnék
olyan lenni, akit megérdemelsz. - Lehuppanok az ágyra, hirtelen túlságosan
elnehezültem a lábaim számára. Vagy a lábaim gyengültek el számomra. A térdeim egyszerűen felmondták a szolgálatot.
- Én nem ebben nőttem fel, tudod te is.
Az árvaházban senki nem tanította, hogyan légy jó nő.
- De ne a pénzemnek akarj megfelelni, hanem nekem! Én pedig
úgy szeretlek, ahogy vagy. Egyszerűen, az én mosolygós Sallymként.
David értem nyújtja a kezét, én belecsúsztatom a sajátom.
Felállok, és hagyom, hogy magához vonjon. Jól esik az ölelése. Megnyugtat.
Talán mégsem rontottam el mindent. – Én még sohasem voltam ilyen helyen-
suttogom csendesen. – Mi lenne, ha az első nap csak relaxálnánk, aztán este
kettesben sétálnánk egyet a part menti sétányon?
***
Nos, valójában ebben áll az üzenet. Az üzenet az, hogy
amikor látszólag egyre lehetetlenebb a helyzet, akkor kell elkezdenünk
cselekedni– ezt Gary Ackerman mondta a barátja, Sry Chinmoy tiszteletére
tartott beszédében. Nem hiszem, hogy igaza van. Nem várhatod meg, míg
elfajulnak a dolgok. Elébe kell menned a problémának. Ha nem így cselekszel, az
csak kellemetlenséget és zavarodottságot szül. Zavarodott a világ, mert
mindenki ki akar bújni a súly alól. A kicsik cipelnek a nagyok helyett. A
nagyok cipelnek… nos, semmit.
Gary kongresszusi képviselő. Ez pedig igazi politikus
gondolkodás. Akkor tenni bármit is, mikor már lehetetlennek látszik. Mikor a
kicsik már összeroppannak a súly alatt. Roppan… törik, csörömpöl. A hang
irányába kapom a fejem és nyakamat nyújtogatva kémlelek. A kis standnál, amihez
sorban állunk, potyognak a poharak a polcokról. Összeráncolom a homlokom. Mi
ez? Valamiféle kisebb földrengés? De hiszen azt én is éreztem volna, nem?
Lehet, hogy valaki meglökte bódé vékony falát…
- Biztos, hogy mi most akarunk ilyen grillezett cuccot enni?
Nem ér rá majd délben?- kérdem visszafordulva David felé. Legnagyobb
meglepetésemre itt térdel előttem. Kinyitom a szám, épp feltenném a kérdést,
mikor a mellényzsebéből kihúz egy csinos kis bársonyborítású dobozkát.
- Sally, drágám- kezdi. Felpattintja a tetejét. Egy finom,
ezüst gyűrű csillog benne, apró, fehéren áttetsző kővel.– Kérlek…- folytatja. A
szemem megtelik könnyel, a kezemet a szám elé kapom, egy pillanatra levegőt
venni is elfelejtek. Összeszorult torokkal merülök egyre mélyebbre és mélyebbre
David mámorosan fátyolos tekintetében. Ez az volna, aminek látszik?
***
Mikor először utaztunk el együtt, David kempingezni hívott a
családjával. Előtte egy futó véletlen alkalmával már bemutatott engem nekik, de
igazából ez lett volna az összeszokás pillanata. Leírhatatlanul feszült voltam.
Folyton az járt a fejemben, hogy meg kell felelnem, hogy meg kell mutatnom
nekik, elég méltó vagyok a fiúkhoz.
David elkérte a bátyjától az egyik terepjáróját, azzal
tartottunk a közeli hegység felé. Akkora autó volt, hogy úgy éreztem, törpe
vagyok hozzá képest. Belesüllyedtem a bőrülésekbe, szememet dacosan az útra
szegeztem, miközben csak úgy repültek alattunk a kilométerek. Mikor Dave rám nézett,
alig tudta visszafojtani a nevetést, nem értette, miért jelent ez nekem annyit.
Teljesen elfehéredtem, mint egy szellem, és olyan erősen szorítottam ökölbe a
kezeim két combomon, hogy teljesen kiment belőle a vér. David sebességet
váltott, majd hatalmas tenyerével gyengéden szétválasztotta görcsös ujjaimat, és
addig masszírozta, míg el nem engedtem magam.
- Mindent betettél?- kérdezte, hogy elterelje a figyelmem.
Az agyamban újra beindultak a fogaskerekek, végigfutottam sokadszorra is a
gondolatban már hetekkel ez előtt összeállított listán.
- Nem tudom, azt hiszem… Mi van, ha mégis otthon hagytam
valamit?
- Ha otthon hagytad, az azt jelenti, hogy nélkülözhető.
Bizonyára nem volt elég fontos ahhoz, hogy eszedbe jusson.